Hirdetés 

Egy édesanya igaz története…

Az, amit most érzek, egyszerre bizarr és felemelő. Kicsit sem tartom helyesnek, és mégis: hevesen megdobogtatja a szívem.

Nagyszerű érettségije után tavaly kezdte el az egyetemet a fiam. Boldog voltam, mert nagyon régen eldöntötte, hogy mivel szeretne foglalkozni. Mindent meg is tett a siker érdekében, és lám, sikerült! Azóta csoporttársai időről időre megjelennek nálunk és együtt készülnek a zárthelyikre és vizsgáikra. Ilyenkor sütök-főzök egy kicsit, csak hogy megkínáljam őket.

Néhány hét után már szinte hiányzott, ha nem volt nálunk a banda. Főleg egyikük, egy magas, barna fiú. Ő mindig kijött a konyhába, ha épp sürgölődtem, megkérdezte, tud-e segíteni valamiben és mindig hálás volt az ételért.

Egy idő után észrevettem, többet van velem a konyhában, mint a társaival. Kérdeztem is, nem lesz-e gond a vizsgán?! Csak annyit mondott, hogy jól áll a tananyaggal, tulajdonképpen nem is kellene átjönnie. Engem viszont szeretne látni. Egyre többet beszélgettünk, láttam, hogy koránál érettebben gondolkodik a világ dolgairól és igencsak jóképűnek is találtam az ábrándos barna szemeivel.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem imponált nekem a dolog, hiszen már rég elváltunk, és nekem se időm, se kedvem nem volt randevúkra járni.

Valójában azzal sem mondanék igazat, hogy nem játszottam el a gondolattal: talán ő meg én… Megdobogtatta a szívem, ez az igazság. De tudtam, nem szabad belevágni. Többek között azért sem, mert a fiam lehetne, és mert a fiam barátja. Semmi jó nem sülne ki egy ilyen kapcsolatból.

Miután ezt tisztáztam magamban, már a helyén tudtam kezelni a dolgot. A tanulócsoport ugyanúgy jár hozzánk, ifjú hódolómmal pedig megbeszéltük, hogy a legjobb, ha nem bonyolítjuk tovább ezt a dolgot és

az a pár elejtett mondat is a mi titkunk marad.

Kiskegyed

kiemelt kép: illusztráció / Getty Images

EZ IS ÉRDEKES!

A férjem vén tehénnek nevezett, édes volt a bosszú…


Hirdetés