Lassan ötven éve, hogy Rubik Ernő feltalálta a „bűvös” kockát, ami nemsokára a leghíresebb magyar találmánnyá vált. Háztartások tízmillióinak tartozéka világszerte, de a popkultúrában is lépten-nyomon találkozhatunk vele. Rubik a mai napig próbálja megfejteni az ikonikus játék titkát, ennek a nyomozásnak az eredménye angolul írt memoárja, amely magyarul a A mi kockánk címen jelent meg az ősszel. Persze nagyobb feladványok is érdeklik, például az, hogy miként vészelheti át az emberiség a klímaváltozást vagy a járványokat. Skype-interjúnk során nemcsak erről beszéltünk a világhírű feltalálóval, hanem arról is, miért érdemes egy életen át amatőrnek maradni, illetve nem zavarja-e, hogy a kocka árnyékában szinte minden eltűnik, amit azóta csinált. – írja a 24.hu.
„Akaratos. Kitartó. Állhatatos. Precíz. De nem rugalmatlan” – ezt írja a mérnök édesapjáról a könyvben. Saját magára is áll ez a jellemzés?
Persze, miért is ne? Az „akaratos” talán túl erős. Vannak elképzeléseim, és általában szeretem, ha a dolgok ezeknek megfelelően történnek. De azért nem bármi áron.
Van még egy tulajdonsága, amit láthatóan fontosnak tart. Többször írja büszkén, hogy amatőr maradt mindenben, amibe csak belekezdett, beleértve a feltalálást is. Mi az amatőrség értéke, amikor mindenki profi akar lenni?
Az amatőrség fő értéke abban a viszonyban rejlik, ami köztünk és az általunk végzett tevékenység között alakul ki. Maga a kifejezés a latin „amator” szóból ered, ami olyasmit jelent, hogy „valamit szerető, kedvelő”.
Amatőr tehát az, aki szeretetből csinálja, amit csinál. Nem külső megrendelésre dolgozik, vagy azért, hogy az eredményért majd honorálják, hanem maga a dolog izgatja.
Ezt a fajta önzetlen, nyílt és őszinte kapcsolatot becsülöm az amatőrökben. Ráadásul amatőrnek lenni nem színvonalat jelent, hanem egy viszonyulást. A profi elvileg állandó magas színvonalat garantál, de azért láttam olyat is, akire ez nem volt igaz. És ugyanígy fordítva: sok amatőr nem jut el túl magas szintre, de van közöttük, akik a profikat is megszégyenítő színvonalat érnek el. Szerintem a kettő kombinációja a legszerencsésebb. Az igazán profik lélekben mindig amatőrök maradnak, mert hiába válik akár megélhetésükké, szerelemből csinálják, amit csinálnak.
Picasso mondata jut erről az eszembe: „Tizenkét évesen már úgy rajzoltam, mint Raffaello. De egy egész élet kellett ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek”. Az ilyen mentalitást viszont nem feltétlenül az iskolában tanulja az ember.
Az iskola egyszerre segít és gátol. Amikor kész megoldásokat ígér, és különösen, amikor el is hiteti, hogy minden problémára létezik egy csupa nagybetűs MEGOLDÁS, akkor többet árt, mint használ. Amikor viszont a tankönyvi megoldásokról úgy beszél, mint egyetlen lehetőségről a sok közül, akkor segít, mert arra ösztönöz, hogy magunktól keressünk újabb megoldásokat. Kinyitja az ajtót a kreativitás és az alkotó tevékenység felé.
Ön azt mondja, felnőttként is megtartotta gyermeki szemléletét. Volt, amikor ez veszélybe került? Akár az iskolában, akár a kockaláz kitörése idején, amikor önre szakadt a hírnév és az ezzel járó sok-sok elvárás.
Ha valamit szeretünk, még nem jelenti azt, hogy mindig módunkban is áll állandóan azzal foglalkozni. A külső körülmények sok mindenben korlátozzák az embert. Gyakran belátjuk, miért van ezekre a korlátokra szükség, de attól még nem lelkesedünk értük, és alig várjuk, hogy végre túl legyünk rajtuk. Mindenki életében vannak ilyen dolgok, én sem vagyok kivétel. Senki nem szeret például fogorvoshoz járni, de ha fáj a fogunk, elmegyünk. Ha pedig az orvos azt mondja, húzni kell, akkor ki kell húzni azt a fogat, különben nem szűnik meg a fájdalom.
Miért mozgatják meg az embert ennyire a játékok?
Ehhez fontos lenne meghatároznunk a játék fogalmát, ami nem is olyan könnyű. Az egyik ismérve, hogy a játék egy önként vállalt tevékenység, tehát nem a létfenntartás kényszeréből fakad. Aztán fontos elem a szabálykövetés, egy játék igazából bizonyos szabályok összességét jelenti. Épp emiatt rendkívül tanulságos a játék, a szabálykövetés ugyanis a társadalmi együttélés, sőt, a létezésünk alapja.
Nem véletlen, hogy az állatvilágban is játszanak a kölykök, közben sajátítják el el mindazokat a szabályokat, amelyeket követve sikeresek lehetnek az életben. Akár ragadozókként a préda elejtésében, akár potenciális áldozatokként a menekülésben.
Mindkét szerepet meg kell tanulni, és erre teremt biztonságos keretet a játék. A játékban ugyanis lehet veszíteni anélkül, hogy meghalnánk. A tényleges halálból nem tanulunk semmit, hiszen nincs folytatása. A játékbeli „halál” után viszont újra és újra próbálkozhatunk, így előbb-utóbb megtanuljuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, hogy elkerüljük a végzetes kimenetelt.
forrás: 24.hu
