Hirdetés 

Interjú egy mentőssel a Covidról, oltásról, oltásellenességről, mellbevágó történetekről. Természetesen sajnos névtelenül.

A negyedik hullámmal együtt egyre többen kíváncsiak arra az egyszerű információra, mennyi oltott betegedett meg, ezek közül hányan szorulnak intenzív ellátásra? Ezek az adatok Magyarországon, teljesen ellentmondva a józan észnek, titkosak. Időnként kiszivárog ez-az, egyes szakmabeliek egymásnak akár ellentmondó adatokat el-elmondanak. De ami a hivatalos Magyarország dolga lenne, a transzparens tájékoztatás, az nagyon hiányzik. Én magam is csak azzal próbálkozhattam, hogy felhívtam mentős ismerősömet, aki már a pandémia első napja óta frontvonalban van. Amit ő elmondott, az bár nagyon hiteles, de persze nem reprezentatív. Csak újabb apró mozaikkő, a gondosan rejtegetett nagy képről. A hazai abszurdra jellemző, hogy sajnos az interjúhoz még a nevét sem adhatta.

– Te hogy látod, mennyi az oltott betegek aránya a negyedik hullámban?

– Vidéken mentőzöm, itt nincs olyan sok beteg, mint Pesten. Talán egész vidéken van annyi beteg, mint Pesten. Kollégáimtól, pesti kollégáimtól is egyre világosabban az a tapasztalat rajzolódik ki, hogy akik kórházba kerülnek, azok oltatlanok. Én sem találkoztam még olyan esettel, hogy oltott beteg Covid-panasszal mentőre szorult volna. Olyat hallottam, hogy oltott beteg covidos és otthon kell maradnia, mert lázas, mert panaszai vannak, mert leverte, mint egy influenza, de aztán tíz nap múlva ment vissza dolgozni. Tehát én idén még nem vittem olyat, hogy oltott lett volna, és súlyos légzési problémái lettek volna, amik Covidra vezethetők vissza.

– Én nagyon oltáspárti vagyok, mert magamon is tapasztalom, hogy megvéd. Nagyon sok covidossal találkoztam, nekem azóta hatszor meg kellett volna halnom, de legalább súlyos betegnek kellett volna lennem. Az első ötezerben kaptam meg az oltást, és már január végén a másodikat is.

A tavaszi harmadik hullámnak már teljes védettséggel mentem neki. Én meg sem éreztem. Viszont kollégáim, mentős kollégák voltak nagyon rosszul. Olyanok, akik csak később kapták meg, vagy csak áprilisban kapták meg a második oltást, akiknek csak egy oltása volt. Például van egy ötvenöt éves kollégám, akiről meg nem mondanád, hogy ötvenöt éves, mert olyan a kondija, mint egy harmincévesnek, ultramaratonokat fut. Elkapta a Covidot, és most tart ott, hogy már megint képes arra, hogy otthonról, ami csak hat-hét kilométer, be tud futni a munkahelyére. Kétszáz kilométert futott le előtte. A betegség súlyosságát én annyira nem vitatnám.

– Nyilván, az egy jó kérdés, hogy mi a propaganda, mi a valóság. Azzal maximálisan egyetértek, hogy oltassák be magukat az emberek. Nem tudom, látja-e valaki az országban, hogy mennyi beteg került be kórházba, s ezek közül mennyi az oltott, mennyi az oltatlan. Én, amikor a sürgősségin dolgoztam, nem vezettünk ilyen adatot. Ezt a mentőknél sem vezetjük, nincsen ilyen opció, hogy le kelljen írnunk, hogy valaki oltott-e vagy oltatlan. Egy protokoll van, ha kórházba visznek, gyorstesztet kell csinálni. Az sem biztos, hogy ez olyan információ, ami rendelkezésre áll. Nem vagyok biztos, hogy olyan dolgot akarunk megtudni a kormánytól, amit egyáltalán tudnak.

A kórházak ezt nem vezetik, mert nem számít. Ha orvosi szemmel nézed, amikor odajön eléd egy beteg, aki fullad, akkor már tökmindegy, hogy oltott, vagy oltatlan. A Covidot gyógyítod, és az oltástól független a protokoll. Teljesen mindegy, hogy oltva, vagy oltatlanul hatvannyolc a szaturációd, ugyanazt az ellátást fogod kapni.

– Arra gondolok, hogy nem éppen a protokoll szempontjából lehet ez fontos, hanem egy visszaigazoló adat lehetne az oltottak számára, ami megerősíti őket, hogy helyesen döntöttek, és ösztökélő információ az oltatlanoknak, akiket talán meggyőzhet egy ilyen közlés.

– Mi a munkánk során mindig rákérdezünk erre, eleve így lépek be a lakásba. Ugyanis, ha látom azt, hogy ő nem oltott, automatikusan jobban vigyázok rá. Én maximálisan bízom az oltásomban, két Pfizert kaptam, meg egy kínait. Tehát nekem nem tud ártani, de ha oltatlan, akkor lehet, hogy én éppen tünetmentesen hordozok, és akkor még körültekintőbbnek kell lennem.

– Például két héttel ezelőtt vittünk egy nőt. Ő covidos volt. Valószínűleg halott is azóta, sajnos. Amikor bementünk, nem tudtuk, hogy covidos, úgy kellett az ágy mellől kihúzni. Sikerült kicsit eszméletet verni belé, de nagyon elhanyagolt nő volt, oltás nélkül, kórosan elhízott. A Covid nagyon nagyon csúnyán bánik az elhízottakkal. Nagyon nagy rizikófaktor a túlsúly. A meglévő tüdőbetegségek mellett ez még, ami nagyon veszélyes.

– Mennyiben az? Hamarabb leveri?

– Azért, mert a szív hamarabb feladja. Ugyanis a szív már eleve túl van terhelve. Egy százötven centis nőnek a normál súlya az kb. hatvanöt kiló lenne. Száznegyvenöt kiló volt ez a szegény nő. A szíve maximum nyolcvan kilóig van kalibrálva. Egy emberi szív kilencven kilóig, száz kilóig okés. Afölött már plusz terhet visel. Ez olyan, mint amikor mész fel a lépcsőn, és még magadra veszel harminc kilót. Kevesebb ideig fogod bírni. Nem tudsz felmenni a hatodikra, csak a negyedikre egy szuszra. Meg kell állnod. Na most, ha a szív megáll egy szuszra, akkor az az utolsó is volt. Tehát ezt így kell elképzelni. Egy eleve terhelt keringés, a túlsúly miatt, amikor megkapja a Covidot, ami szintén nagyon terheli a keringést, a nehézlégzés miatt, nagyon gyorsan összeomlik. Erre szokták azt mondani, hogy órák alatt romlik az állapota.

– A harmadik oltás növelte a biztonságérzetedet?

– Nekem igen. Én bízom a tudományban, abszolút. De nemcsak nekem, sok mentősnek is az a véleménye, hogy sajnos, amikor ez a járvány kitört, illetve, ha legközelebb ilyen lesz, az lenne a legjobb, ha első körben lekapcsolnák a Facebookot. Hogy az emberek ne egymás hülyítésével, kételkedéssel, kétes forrásokra alapozott véleményalkotással legyenek elfoglalva, hogy a szomszéd azt mondta, hogy hallotta valahonnan, satöbbi. Ezek mennek a Facebookon, terjesztik, mint a szentírást. Butaságok terjednek, mert az ember a butaságában halálbiztos.

Azt gondolom, hogy ha a járványos gyermekbénulás idején lett volna Facebook, akkor most az emberiség fele nyomorék lenne, meg vastüdőben feküdne. Az a helyzet, hogy a huszadik század elejétől kezdve mindenkinek, tanultságtól, intelligenciától függően ugyanolyan joga van véleményt alkotni. Oké, a véleményszabadság egy tök szép dolog, de nem vagyok benne biztos, hogy hasznos ilyen esetekben.

– De rendben van, legyen véleményszabadság. De az, hogy valaki a véleményét nyakra-főre hangoztatja, és a bizonytalanokat összezavarja, és eltávolodunk a tudománytól, és elkezdünk nem hinni azoknak az embereknek, akik erre tették fel az életüket.

– Egy azóta már csak volt barátom például engem lecovidnácizott. Mondtam ugyanis neki, hogy ne írjon hülyeségeket az oldalán, mert elég sokan követik őt, és elbizonytalanít embereket, mert megírja, hogy olvas mindenféle külföldi cikkeket, de hát azért, mert angolul van írva, még nem biztos, hogy nem baromság. Ezen megsértődött és Covid-nácinak nevezett. Hát jó, te a laptop mellett mindent tudsz, én meg beöltözöm a ruhámba, jönnek egymás után a betegek, és kijövök a melóból, felmegyek a Facebookra, és olvasom, hogy ez az egész nem is létezik, meg kitaláltuk, meg túl van ez lihegve, meg üresek az osztályok.

– Emellett még olyat is hallani, hogy a te szakmádban is vannak olyanok, akik elvből nem oltatták be magukat.

– Igen, vannak. Nem tudok erre mit mondani, nem tudok. Minden szakmában vannak, akik értelmileg nem éppen a topon vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem állomásvezető orvosokról beszélünk, hanem például gépkocsivezetőről, aki fél évvel ezelőtt még informatikus volt. Nekem például van egy kollégám, aki tök jó szakmailag, meg minden, de úgy kellett rábeszélni. Mert ő nem bízik az oltásban.

Aztán amikor egyszer már szinte fojtogattam, hogy oltasd be magad, mert agyonverlek, akkor nagy nehezen elmondta, hogy igazából az a baja, hogy túl sokat olvasott erről. Bevallotta, hogy őt elbizonytalanították. Ráadásul rizikófaktoros a csávó. Kérdeztem mit olvastál, orvosi szaklapot? Hát nem, de az interneten annyi mindent lehet olvasni. Mondom neki, látod, ott a kulcsszó, hogy lehet. De nem kell.

– Ne olvass, oltasd be magad, és kész. Kérdezz meg három embert, aki e tekintetben biztosan kompetens. Ne a fodrászodat kérdezd meg, hogy beoltatta-e magát. Ilyeneket hallani, hogy közvélemény-kutatás alapján oltatták be magukat emberek. Meg azt mondja, rosszul lettem az oltástól. Ok. És akkor mi van? Meg azt mondja, hogy az oltás után egy héttel meghalt Covidban. Hát igen, mert későn oltatott! De hogy akkor mit ér az oltás? Ötvenszer elmondták, hogy legalább két-három hét, amíg kialakul a védettség, ötvenszer. Naponta.

– Volt egy másik srác, az egy vicces történet volt. Egy gépkocsivezető volt, aki, képzeld el, tavaly, a második hullám idején pozitív lett a tesztje. Otthon maradt, természetesen. Jóban voltam vele, ráírtam, “szia, mizu, hogy vagy?” “Képzeld, fulladok. Nagyon gáz ez, nagyon gáz.” Eltelik három nap, látom valami oltást kigúnyoló mémet osztott meg. Annyira dühös lettem, rá is írtam, “Bécikém, jobban van már a fulladásod a Covid miatt?” Képzeld el, törölte a kommentemet. Nekem meg megírta Messengeren, hogy “figyelj, azért töröltem, mert a barátnőm szülei nem tudják, hogy covidos vagyok, mert találkoztam a barátnőmmel, és, hogy ők ne féljenek”. S akkor visszaírtam neki, hogy “elmész te tudod hova, annyira sunyi vagy, itt terjeszted a hülyeséget, miközben fulladsz, hazudsz még a családodnak is. Teljesen méltatlan vagy a mentős munkára”. Hál’ Istennek egy hónap múlva ki is lépett. Ilyenek is vannak. Persze őt nem tekintem mentősnek.

– Most már nálunk kötelező, ez már nem kérdés, de nem értettem azokat, akik még mostanáig is ódzkodtak. Még májusig megértettem, lehetett hezitálni. “Megnézzük na, hogy vannak az emberek.” És a legrosszabb is az volt, hogy “hú, nagyon pocsékul voltam egy hétig.”

– Van, aki nekem azt mondta, hogy az oltás után egy hónapig vesegyulladása volt…

– Figyelj, tételezzük fel, hogy igaz, és tényleg a rohadt oltás miatt gyulladt be a veséje. Ok.

Viszont, ha a Covidot elkapja és akár csak pár órával később reagál rá úgy, ahogy kellene, abba belehalhat. A vesegyulladást antibiotikummal lehet kezelni. Gondolom kezelték is. A tüdőt érintő Covidra jelen pillanatban nincsen biztos gyógymód. Ezt kell eldönteni.

– Nem is értem. Mindenki fikázza, milyen gyorsan lett meg az oltás, ezért nem bíznak benne. Mi a francról beszéltek emberek? Tudósok tízezrei, milliárdokért felszerelt laborokban, futurisztikus körülmények között azért vannak, hogy ez a nyavalyás emberiség ezen a bolygón próbáljon életben maradni, persze, hogy kifejlesztik, mert ez egy hatalmas piaci rés is, és aki először megcsinálja, az milliárdos lesz. Mások a feltételek és más a motiváció, mint volt ötven évvel ezelőtt. Nem értem, miért kell mindenben kételkedni. Hát komolyan. Ha valaki itt ki akarná irtani az emberiséget, sokkal egyszerűbben is megtehette volna, nem? Hát simán ránk uszítanak egy olyan vírust, amelyik gyógyíthatatlan. Pont. Jön egy ebolához hasonló mortalitású vírus, ami kilencvenkét százalék, elkapod, meghalsz. Ennyi. Ha valakinek ez a célja, akkor ezt fogja csinálni. Mit kell itt megnehezíteni a dolgunkat ennyi baromsággal?

– Te tavaly is benne voltál ebben a dologban, amikor nem volt még oltás, akkor csak az óvatosság, meg a jószerencse segített. Hogy lehet és hogyan lehetett ennek lelkileg nap mint nap nekimenni?

– Én a harmadik hullámot így csináltam végig, a süriről (sürgősségi) mentem mentőzni, és vissza. Például így óvtam a családomat, nem mentem haza. Volt, hogy bent aludtam a mentőállomáson, és akkor másnap úgy mentem vissza. Szóval elő lehetne adni, hogy milyen megviselő. De én beszélgettem kollégákkal. Figyelj ide, mindenkinek van egy-két sztorija, ami kemény. Amikor megijedt. De nem éltünk állandó rettegésben. Szerintem azok, akik ezt a munkát végzik, azok úgy vannak ezzel, hogy láttam én már karón varjút. Nem nagyon lehet azért minket megijeszteni. Azt látom, hogy valaki beteg, az első dolog, hogy segítek rajta. Megvannak az óvintézkedések, betartottam, nekem bíznom kell magamban. Nem élhetek rettegésben. Aki meg rettegésben élt, volt olyan mentős kollégám is, ő fogta magát, elment betegállományba. Megértettük. Azt mondtuk, hogy jó.

– Amikor berobbant a harmadik hullám, az nagyon ijesztő volt. Egy vasárnapon, rengeteg volt a covidos, délután felé egyre durvább esetek voltak. Egymás után négy olyan esetnél voltam, hogy én nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikük túlélte. Nagyon rossz állapotban vittük be őket a kórházba. Én ONE kocsin voltam, orvos nélküli esetkocsin, és volt orvosos esetkocsi, azok is kint voltak a városban folyamatosan. Hajnali fél egykor kiküldtek minket, soha nem fogom elfelejteni egy velem egyidős sráchoz, aki csütörtökön köhögött először. És rá három napra ült az ágy szélén, megnéztem a szaturációját, és hatvanas volt. Verte a víz, nagyon rosszul volt, de egyébként semmi baja nem volt. Mondom, “biztosan valami más baja is van, nem lehet ennyire rosszul, maga tök jó kondiban van.” Azt mondta, soha nem volt neki tüdőbetegsége. Jó, beraktuk a kocsiba, és képzeld el, ahogy lementünk, egyre rosszabb lett, és elkezdett egy picit össze-vissza beszélni, tudod, amikor már eszméletzavar fellép. Toltam neki az oxigént, közben kerestünk neki helyet, hogy hova vihetjük el. A mi városunkban nem volt, végül hetvenegy kilométerre volt a legközelebbi kórház, ami fogadni tudta. S mondtam, hogy az oxigénünk nem fogja addig kibírni. Felhívtam az irányítást, hogy elmegyünk az állomás felé, pakoljanak ki oxigént, akkor én beöltözve kiugrom, felkapom, és viszek el magammal. Tök jó fej volt az irányítás, maga a mentésvezető szaladt ki, és pakolta ki.

Ahogy pakoltam, összeakadt a tekintetem a dokival, aki az esetkocsin volt. Mondtam neki, “gyere már ide, vessél már rá egy pillantást, szerinted kibírja?” Megnézte és azt mondja “Úristen. Szerintem nem”. És akkor ott dőlt el, hogy átadjuk nekik. Ott már elkezdték lélegeztetni, noninvazív lélegeztetéssel, amikor még nem intubálnak valakit, de maszkon keresztül már gép segíti a légzést. Amellett sem sokat javult. Elindultak, hallottam a rádiót, ott sem akarták fogadni, ahova vitték, konkrétan anyázásig mentek el. A mentőben ez is feladatunk időnként, hogy üvöltözzünk kórházakkal. Végül átadták, hazajöttek háromkor és háromnegyed négykor telefonáltak, hogy meghalt. Hétfő hajnalra meghalt, csütörtökön köhögött először.

– Visszajöttek, én a konyhában ültem, négy óra, hajnalban, ott ült kint a gépész, egy jó öreg gépész, huszonhét éve mentőzik. Nézett maga elé “hát én nem tudok emellett elmenni, hogy hogy halt ez meg”. Összenéztünk, és az a pillanat volt olyan, hogy hú, a rohadt életbe, ez nagyon kemény ez a cucc, kicsit szorosabbra húzzuk az overált, mert nem akarom én ezt elkapni. Kíméletlenül elvitte az embereket.

– Azóta van oltás, annyival egyszerűsödött a helyzet…

– Én elégedett vagyok azzal ami Magyarországon az oltásokkal történt. A lehetőségekhez mérten tök gyorsan történt. Hozzá lehetett jutni, ha valaki utána járt, az hamar megkaphatta. Az elején még előfordult, hogy a háziorvos rontotta el, de ha te nem hagytál nyugtot neki, rájártál, nem hagytad magad, akkor nagyon gyorsan megkaphattad az oltásodat. Nálunk már tavasszal mindenkinek megvolt a lehetősége, s e tekintetben szerintem jó húzás volt, hogy nyitottunk mindenféle vakcina felé. Azért most már a harmadik oltásnál bemész és válogathatsz. Megkérdezik, milyet szeretnél. Ráadásul maga az oltás folyamata tök szépen meg van szervezve. Pikpakk működik, adminisztrációstul, mindenestül. Úgyhogy aki ezzel nem él, az vessen magára. Csak hát ugye már megint az van, hogy a tömegközlekedésen maszkot kell hordani, és én már úgy vagyok ezzel, hogy tele van vele a hócipőm, már bocsánat. Jó, felveszem, de most miért kell? Azért, mert még mindig van egy csomó hülye, akik miatt nekem kell maszkot hordanom, hogy szegénykém ne kapja el? De az oltást nem adja be magának, és jön nagy büszkén? Hogy ő a nagy ellenálló! Hogy őt nem fogják bechipezni?

szeretlekmagyarorszag.hu

kiemelt kép: Shutterstock / illusztráció


Hirdetés