Szemlátomást rengeteget fogyott, de még nem érte el a kívánt célt. Azt mondja, tíz kilót még le akar dobni jövő nyárig. Három éve 105 kiló volt, amikor kiderült, hogy inzulinrezisztencia miatt mennek fel rá a kilók.
Ezt az elváltozást az orvosok a II-es típusú cukorbetegség előszobájaként emlegetik. Anikó eleinte azt hitte, minden a mozgáshiánytól van, aztán egy orvosi vizsgálaton derült ki, hogy nagyobb a baj.
„Társaságkerülő lettem”
Azóta gyökeresen átalakította az életét, sőt egy évtized kihagyás után a konditerembe is visszatért.
„Gyógyszert és vércukorszint-szabályozó injekciót írtak fel, és ennek hatására indult be a fogyás. Eddig 25 kiló ment le, ami jó, de még 10 kiló mínusz a cél jövő nyárig. Az olvadozó kilóknál fontosabb, hogy a régi ruháim rám jöjjenek. Sajnos az is kiderült, hogy életem végéig gyógyszert kell szednem – árulta el Molnár Anikó. De már nem csinál belőle ügyet, megszokta ezt a rutint. Egy dolog motiválja, hogy egészséges legyen. Azt mondja, fegyelmezett beteg, aki betartja az orvosai utasításait, és a cél érdekében bármiről képes lemondani.
„Igazából nem volt nehéz a betegségemhez alkalmazkodnom, csak az étkezésemet kellett megreformálnom, alkoholt például nagyon rég nem iszom.”
Utóbbi miatt viszont kerüli a társaságot, a bulikat, de még egy kerti bográcsozást is inkább kihagy. „Elég antiszociális lettem. Időm sincs ilyenekre, meg a buli nem buli, ha egy pohár bort sem ihatok meg a többiekkel. Kicsit uncsi lett az életem, de hogy őszinte legyek, már nem is vágyódom a pörgésre. Igaz, magányos sem vagyok.”
„Nem látom magam szebbnek”
A társasági élet helyett inkább azt a tíz év kihagyást bánja, amíg nem mozgott, és nem látta magát reálisan a tükörben. Ráadásul bármilyen furcsán is hangzik, a karcsúsághoz sem könnyű hozzászoknia.
„Kövéren is azt hittem jól vagyok, jól nézek ki, de kiderült, hogy nem. Erős testképzavar alakult ki bennem, így simán felvettem a 105 kilós testemre a sztreccs miniruhát. Most viszont átestem a ló másik oldalára. A fogyás ellenére sem látom magam szépnek, formásnak, vékonyabbnak. Csak az emberek visszajelzése ad bátorságot, megerősítést
– vallja be, ám mára nehezen hisz a bókoknak, dicsérő szavaknak. Ellenben mélységesen érzékeny a kritikára, és a lelke mélyéig hatol, amikor azt írják neki, hogy ilyen idősen már nem kellene magát mutogatnia. – Kicsit össze vagyok zavarodva, az az igazság. Negyvenhét évesen most egy olyan fázisban vagyok, hogy nem tudom eldönteni, a fiatalok vagy már az öregek közé tartozom-e. Nem tudom, milyen ruhát vehetek fel, és milyet nem. Nem tudom, mi az, amit még lehet, és mi az, amit nem” – mondta Anikó.
„Volt jó pár rossz tapasztalatom”
Anikó jól tudja, nem csak a testét, a lelkét is karban kell tartania. Szerencsére jó ideje megtanult meditálni, ami sokat segít. „Ma már pontosan tudom, hogy nem tett jót a hírnév. Amikor kimentem az utcára, mindenki bámult, a nevemen szólított, kérdezgetett, szelfizett velem. Ebbe betegedtem bele – jelenti ki határozottan. És ma már jóval kevésbé van mindennek kitéve, mert jóval visszafogottabban él.
-Már nincs az a nagy őrület körülöttem, mint régen, szórakozni sem járok. Félek, hogy belém kötnek.
Ha nem akarok beszélgetni, akkor rögtön nagyképű vagyok.
Sokan ilyenkor bele sem gondolnak, hogy a barátaimmal akarok lenni, esetleg nem akarok egy részeg emberrel társalogni. Volt jó pár rossz tapasztalatom, és inkább nem adom meg az esélyét annak, hogy újra ilyen helyzetbe kerüljek.”
kiemelt kép: Ripost
