Vannak az életben olyan pillanatok, amelyek csak úgy megtörténnek. Nem tehetsz ellenük. De később, életed hátralevő részében iszonyúan és folyamatosan nyomasztanak.
Férjem alig 35 évesen nagyon súlyosan megbetegedett, egy komoly szívproblémája lett, amiből rövid távon nem lehet kigyógyulni. Tele voltunk adóssággal, akkor költöztünk új lakásba, a gyerek alig öt éves – mi lesz? Hogyan lesz ezután?
A sok baj között a szerencse, hogy nekem akkoriban nagyon jó állásom volt, egy jól menő cég egyik vezetőjének a titkárnője voltam. Mint a versenyszférában oly gyakran, ahogy a főnöknek, úgy nekem is bent kellett maradnom jóval azután is, hogy lejárt a munkaidőm. Még szerencse, hogy az anyósomat mindig meg lehetett kérni, ha éppen nem értem volna időre az óvodába.
A férjem egyre rosszabbul lett, folyamatosan dolgozni sem tudott. Nagyon el voltam szontyolodva, amikor megtudtam, hogy a munkahelyemen leépítések kezdődnek, hiszen gyakorlatilag az én fizetésemből éltünk mind a hárman.
Szomorúságomat a főnököm észrevette, rákérdezett és én elsírtam magam. Megnyugtatott, nincs okom a félelemre, a munkahelyem biztos. Férjem betegségére persze ő sem tudott mit mondani, csak annyit: hát igen, nehéz egyedül. A főnököm megérezte, hogy vigaszra vágyom. Napról-napra igyekezett többet beszélgetni, együtt mentünk ebédelni, kávéztunk, mi tagadás, jól esett, hogy valaki törődik velem.
Azután az egyik késő délután megtörtént az, aminek pont akkor nem lett volna szabad megtörténnie. És milyen a sors? – közben rezegni kezdett a lehalkított mobilom. Az anyósom számát láttam. Alig értettem, amit mondott: infarktus, mentők, kórház, újraélesztés, hiába.
És én azt a pillanatot, azt a telefonhívást hordozom magamban, amíg csak élek.
MÉG TÖBB SZTORI IDE KATTINTVA!
kiemelt kép: Stockphotos
